A történelem megismétli önmagát. Gondoltam legalábbis, amikor tegnap este A palota ékköve utolsó részét néztem anyámmal úgy, hogy az egész sorozatból kb. 30 percet láttam összesen. Anyám jegyezte meg, a sorozattal kapcsolatban elhittem, mással kapcsolatban meg tudtam is. És éppen ezért kérdezem meg magamtól sokadszorra, hogy tulajdonképpen mit is vártam? Nem az első alkalom, amikor számítanék valamire, és egy nagy nulla jön helyette, mégis fura. Nem barátságokat akarok visszaszerezni, nincs rá szükségem. Csak szeretném megérteni, hogy ki hogyan igazolja magát, ki mit és hogyan rak össze a fejében ahhoz, hogy úgy érezze, neki abszolút nincsen lépnivalója, se bocsánatkérés, se érdeklődés. Nem tudok hozzászokni, nem tudom elképzelni, hogy mi lehet olyan cseszett nagy sértés még ennyi idő után is, amiért ez jár. Na mindegy, biztos megérdemlem, csak megtanulhatnám már, hogy innentől kezdve szóra sem érdemes. Ez van, bassza a csőröm. De én legalább képes vagyok kimondani.

Mostanában nem tudok írni. Az életemet inkább teljes valójában élem és nem blogolom le minden pillanatát. Akinek nem tetszik, az nyugodtan felveheti velem a kapcsolatot, szinte bárhol megtalál.

Egyébként minden a szokásos. Ugyanúgy vannak nagyon jó és nagyon szar napjaim, ugyanúgy vannak körülöttem nagyon jó emberek és eléggé szar alakok is, de erről írni sem érdemes. Maradjunk annyiban, hogy elegem lett az önző, sértődékeny hisztérikákból, akik nem tudják felfogni, hogy rajtuk kívül más is létezik, nem képesek felnőtt módjára gondolkodni, és nem lehet elmondani nekik még barátként sem a véleményemet, vagy hogy mi bánt, mert abból óvódás cirkusz van. Utálom, hogy soha senki nem látja a gerendát a saját szemében. Utálom, hogy velem bárki beszélhet úgy, mintha a seggéből rántott volna ki, és közben úgy érezheti, hogy teljesen jogos, amit csinál. Hát nem az. Végre eljutottam odáig, hogy nem azon rágódom, hogy hogyan hozzam helyre és hogyan mentsem meg az egészet, vagy hogy nekem hol kéne megváltoznom. Minek, ha a másik félnek eszébe sem jut? Túl sokszor fogtam már vissza magam és túl sokszor alkalmazkodtam másokhoz, hogy most mégegyszer belekezdjek. Lehet jönni a 'te sem vagy tökéletes' szöveggel, el lehet mondani másoknak mindennek, de aki úgy alkot véleményt, hogy az én oldalamat nem ismeri, az nem is érdekel. Csak néha reménykedem abban, hogy mások is annyit elemezgetik a saját hibáikat, tetteiket, mint én, bár ha a büszkeségük és a makacsságuk nem engedi kimondani, hogy sajnálják, akkor hiába. Már ha sajnálják egyáltalán.

Szóval ez van, most kicsit bezár a bazár. Majd valamikor jelentkezem.

Nézem a tévét, és valami nagyon szar műsor megy. A sántába belerúgnak, a törött szívű macsó visszamegy a kényes királylányhoz, a bigámista azt mondja a feleségét megcsaló embernek, hogy erkölcstelen.

Csoda, hogy legszívesebben a képernyőbe vágnám a távirányítót?

Óbakker, azt hiszem, sikerült megalkotnom az eddigi legszebb medálomat, erre nem tudom lefényképezni emiatt a takony idő miatt. Egyébként is a tököm tele van a hideggel meg az esővel és az egyebekkel, hol marad már az a jó idő, amit beharangoztak? Nekem valaki megígérte, hogy lesz még melegebb októberi idő, úgyhogy most már kérem.

Egyébként hiábavaló volt minden, amit referátumkészítés ellen tettem, tegnap nem bírtam magammal, és belekezdtem. Ha már ráérek, legalább megspórolom magamnak a jövő heti kapkodást. Holnap úgysem alszom itthon, pénteken meg remélem jobb dolgom lesz, a szombat pedig a mecseknádasdi családnapé. Btw itt jegyzem meg, hogy aki a közelben lakik, vagy csak szimplán érdekli, hogy mit szerencsétlenkedünk össze az egyesülettel, netalántán még a képemet is látni akarja, az fontolja meg és jöjjön el. És akkor ennyit a reklámról, meghajlás, tapsözön, én leléptem.

Az előbb annyira nem tudtam mit kezdeni magammal, hogy majdnem elkezdtem kidolgozni a jövő csütörtökön esedékes referátumomat. Szerencsére még időben észbe kaptam és sikerült megfékeznem magam, úgyhogy most minden oké.


Ja, így megy az őszi szünet. Majd ha elkezd villogni a 'danger' felirat a homlokomon, azért szóljatok.

Itt vagyok ám, csak amióta suli meg egyéb programok vannak, azóta nem mindig érek rá / akarok írni. Pont egy hete 21 lettem. Persze semmi nem változott, de rég volt már ilyen boldog szülinapom. Napraforgós tortám volt, a lányoktól kaptam borzasztó gusztustalan királylányos minigardróbot, amit most nyilván nem tudsz elképzelni, de hidd el nekem, jobban jársz. Meglepően sokan fel is köszöntöttek, persze szokás szerint sok olyan is volt, akire számítottam volna és mégsem tette, de hát ez van. Néha nem is értem, minek lepődöm meg.

Hétvégén szüreti fesztivál is volt, ami szintén jól sikerült. Azt nem mondhatom el, hogy legfőképp mitől, de az biztos, hogy korszakalkotó dolgot műveltünk. Tegnap meg csoporttársnál voltunk "szocpolt tanulni", ami sütisütésbe és gyrosozásba fulladt, érdekesebbnél (khm) érdekesebb témákkal. Hja, készültünk az állampolgári részvétel hetére, ami a mai nappal el is kezdődik, úgyhogy nemsokára megyek is az SzSzMHE asztalkáját támasztani.

Időközben persze folyamatosan törökülök, egyesek meg elkezdtek magyarulni, úgyhogy haladunk.

Végre kezdem érezni, hogy jó lesz ez.

Így az első hét után az átlagegyetemista valószínűleg számvetést készít, hogy mi milyen volt, úgyhogy én is ezt fogom most tenni. Hadd legyek én is egy a sok közül, ha már egyébként sem vagyok más.

Szóval hétfő. A hétfő számomra teljesen egyenlő a nullával. Egyedül a fiatal szocpszicho tanárunkkal lesz óránk, aki semmit sem változott, csak kackiás bajuszt növesztett, ami ugyan nem dús, de legalább mókás. Ezen kívül kiröhögte azokat, akiknek nem lett meg a szocpol, amit úgy sem találtam viccesnek, hogy nekem meglett, úgyhogy mindenki vonja le a következtetést.

Kedd. Jóléti jogok. Hát, asszem megvan az első tárgy, amiből úgy fog majd rezegni a seggem alatt a léc, hogy örülök majd, ha egyáltalán rajta maradok. Jó, így elsőre nem tűnik olyan húzósnak, meg hát legfőképp a tavalyi jogra alapoz, de valahogy mégsem lelkesedem érte. Lesz még keddenként két másik óránk. Az egyik valami szociológiához kapcsolódó egy új tanárral, aki ebben a hónapban még nem tanít, tehát szophatjuk majd azt a bizonyosat októberben, amikor tömbösítünk.

Szerda. Szocpol. Szépséges. Szívás. És akkor legyen is elég ennyi az sz-betűs szavakból.

Csütörtök. A csütörtök tetszeni fog. Egyéni esetkezelés, illetve ennek módszertana. Új (legalábbis nekünk új) tanár, jó arc, szimpatikus, mi is szimpatikusak vagyunk neki. A tárgy maga így elsőre nem sokat mond, majd meglátjuk, mennyire fogom utálni szeretni.

Egyelőre ennyi, az órarendemmel még nem igazán vagyok tisztában, de hát majdcsak alakul. Egyébként teljesen jól vagyok, csak olyan apróságokat nem tudok, hogy mit csináljak, mit higgyek, miben higgyek és még meddig, de csak kiderülnek majd, mi?

(Hogy én ezt mennyire unom...)

Sötét vagyok. Mármint most kivételesen nem prózai értelemben, hanem hajügyileg, ugyanis ma végre befestettük. Nagyon ideje volt már, le is nőtt, hülye színűre is kopott, úgyhogy most kicsit sötétebb barna vagyok, természetesen vöröses fénnyel. Aki ismer, tudja, hogy jó ideje világosabb csokoládébarnát próbálunk összehozni, de az van, hogy ezt most nem bánom. Egyébként is gondoltam már rá, hogy most valami sötétebb kéne, ha már ősz meg minden.

Az időjárás is kezd őszire fordulni, bakker... Anettal ma a szülinapját ünnepeltük, és majd befagyott a seggünk így estefelé. Ettől függetlenül persze megérte, kapott sütitortát, képeslapot a nyolcvanadik szülinapjára, plázáztunk, ruhátkinéztünk, kínait ettünk, söröztünk, egyszóval jó volt. Úgyhogy itt kívánok mégegyszer boldogot, és jól jegyezd meg: küçük ... ......., a folytatást meg elég, ha mi tudjuk. ^^

Hú. Gondolkodtam valami olyan hülye 'szón', mint a bvááá, vagy az íííík, de egyszerűen nincs olyan, ami lefestené azt az érzést, amit a ma reggel élménye okozott. 8-kor. Jobban mondva 7.59-kor kipattant a szemem, de megvártam a telefonom első hivatalos ébresztését, úgyhogy damat halayı-val kezdődött a reggel, ami azért jó, de... 8-kor, baszki, 8-kor! Tuuudom, tudom, a fiatalabbjának már tegnap beindult a mókuskerék, az idősebbje meg eddig is korán kelt a meló miatt, de így, hogy én csak jövő héten kezdek, ez az időpont baromira nem arra késztet, hogy lelki szemeimmel zöld mezőn ugráló, selymes szőrű hófehér ugrándozó nyuszikákat lássak. De hát mindegy is, a rinya tárgytalan, ugyanis Anettal megbeszéltük, hogy bemászunk a Garayba (ezen a ponton üzenném neki szeretettel, hogy nem vagyunk teljesen normálisak), úgyhogy nincs mese, innentől vissza kell szoknom a korán kelésre.

Ja, és szeretném elmondani, hogy a bal kezem hüvelykujja olyan, mintha elvágtam volna, de nem látom szabad szemmel, és borzasztóan idegesít. Remélem mindenki értékeli ezt a felbecsülhetetlen információt.

Az első jó dolog a szeptemberben (mert igen, lesz azért ilyen is) az, hogy végre átfordíthattam az előszobai naptárat, és így már nem az obszcén Szent István szobrot kell bámulnom Kalocsáról, hanem valami kis konszolidált kastélyt (paradox?) a fák mögül. Hogy miért obszcén? Én tényleg nem akarom megsérteni a kalocsaiakat, meg azokat sem, akik ezt az egészet jóváhagyták, de komolyan senki, de senki az ég világon nem látta ebben a talapzatban azt, amit én látok? Jó, biztos én vagyok az erkölcstelen meg a tiszteletlen, etécé, de nemár.

Amúgy akármennyire is visszasírom a gimit, azért most örülök, hogy ma még nem kellett iskolába menni. Mondjuk az továbbra is irritál, hogy hangoskodnak a kölykök az udvaron, na meg megindult a szokásos délutáni parasztvonulás a pályaudvar felé, de elkezdődött például a gólyatábor, amiről azért valljuk be, vannak egész kellemes élményeim. Kíváncsi leszek a gólyákra, de a 'milyen jó, hogy nem mi leszünk a legkisebbek'-érzés abszolút nincs meg bennem. Lehet, hogy ezt a középiskola után kinövi az ember? Jááááj, öregszem...

Gyerekek, már megint mi történik a BK-ben? Miért csukják le Vili bácsit? Látjátok, én mondtam, hogy nem kóser, hogy vége a nyárnak...

(Nem, most kivételesen nem CSI-t vártam.) 

Gyerekek visongatnak a szomszédos iskolában. Na nemár. Én még a szememet dörzsölgetem és teázgatok, bámulom a gyűrthegység alakzatú ágyneműmet, ők meg már rohangálnak, vinnyognak és ugrándoznak. Ezt így mégis hogy? Tegnap volt nekik valami évnyitó-szerűség, de bakker, hát a nyár utolsó napját nem az utcán lófrálva kéne tölteni? Bár... lehet, hogy igazából ők az okosabbak. Lehet, hogy nekem is valami főiskolás dologgal kéne törődnöm, nameg a későn fekszem - későn kelek dologról átváltani a fordítottjára, de egyrészt vigasztalom magam, hogy még van egy hetem, másrészt meg nagyon nem akaródzik az átállás. Már az is sok volt, hogy elolvastam, milyen tárgyaim lesznek ebben a félévben. Pedig bele kell húzni, mert idén rástartolok az ösztöndíjra, globálisabban meg a diplomára, úgyhogy most tényleg nem tehetem meg azt, hogy leszarom, mint tavaly. Vagy legalábbis most nem tehetem olyan látványosan.

Nem tetszik ez az idő. Oké, alapjáraton az sem tetszik, hogy augusztus 30-a van (jézusom...), de ez a hideg-is-van-meg-nem-is dolog méginkább kikészít. Jó, mondjuk lehet, hogy én vagyok túlérzékeny, mert eddig mindenki azt osztotta, hogy de hát nincs is hideg, de bakker, az csak jelent valamit, ha zokni nélkül lefagy a lábam, nem? A szél is fúj, tegnap még eső is esett, úgyhogy az ősz tökéletesen megmutatta, mit is utálok benne igazán.

Baromira nem akarom, hogy szeptember legyen. Iskola is, öregszem is, nem is nyár, és úgy egyáltalán, hamarabb sötétedik és hűvösebb is lesz, nameg jönnek majd azok a tipikus iskolakezdős reggelek, hát mondanám, hogy hová kívánom. Tekerjük egy kicsit vissza az időt, vagy ne is tekerjük, csak mossuk össze a júliust és az augusztust, és állítsuk meg valahol, még a nagy búcsúzkodások előtt, aztán mehet újra a végtelenségig.

Ilyen egy plüttyedt napot... Eleve 10 után sikerült felkelnem, már ha jól emlékszem, de kb. fél 12 lehetett, mire sikerült nagyjából összeszednem magam. A Polipban se csináltunk semmit, valahogy az egész bagázs nyugis volt, csak egy-két szokásos hülyeség volt műsoron, de azok is hamar lecsengtek. Kb. annyira emlékszem, hogy szólt a zene, hol ez, hol az, mi meg hol itt, hol ott ültünk, feküdtünk, nyüglődtünk. Izgi.

Zárás után is csak tengődtünk. Ha leültünk valahová, de nem volt jó, egyszerűen nem akaródzott elindulni máshová. Komolyan, az egész nap mint valami bazi rétestészta. Az egyetlen élvezetesebb dolog talán a templom lépcsőjén való üldögélés és zenehallgatás volt, de aztán onnan is elvonszoltuk magunkat, most pedig itthon vagyok, teljesen éberen, a helyzet pedig változatlan.

Amúgy megint nem tudok rendet rakni a gondolataim között. Mármint az most már tényleg megvan, hogy mit szeretnék, de hogy visszafogjam a hülye nosztalgiázásokat meg az önkínzást...

- én: miért óbégat a macska?

- anyum: mert hallotta a darált hús szagát.

Gyökér.

Az van, hogy ezt a szót valahogy mindig viccesnek tartottam. Nem tehetek róla, flúgos vagyok, vannak hülyeségeim, ez egy ilyen dolog. Volt. Mától fogva ugyanis hivatalosan is a tököm tele van ezzel a szóval, főleg, ha hozzáteszik, hogy 'kezelés'. És akkor mostanra valószínűleg mindenki kitalálta, mivel kezdtem a mai napot, hát mit ne mondjak, nem nevezhetne a 'Legjobb Reggel' versenyen. Nem mintha nem lett volna jobb dolgom, de konkrétan elsírtam magam fogmosás közben, ami valljuk be, nem túl megszokott, úgyhogy ügyelet, sok-sok perc várakozás, és most meg itt vagyok, nem túl vidáman, de legalább nem fájok. Ki tudja, meddig fogok még kezelésre járni, de most elvagyok. (És nem kérek hülye elrettentő sztorikat a kommentelőbe, mert ha valaki nem tudná, az sosem segít a szenvedőn.)

Let the games begin.

Ahhoz képest, hogy az előző posztban még apróságok kijavításáról karattyoltam, most ott tartok, hogy nem érdekel, jó ez így. Most már csak Csillát és Ojszit (illetve aki még esetleg szeretne kikerülni) szeretném megkérni, hogy mutassanak valami olyan képet, amit szívesen látnának itt oldalt képlink formájában, és aztán bezár a bazár.

Bazár. Hát, az nem volt tegnap. Anettal csak egyik helyről a másikra lődörögtünk, annyira nem volt sehol semmi. Úgy 7 körül sikerült elkapnunk valami elrettentő hangpróbát, de legalább találtunk olyan helyet, ahonnan egyrészt hajakba lehetett volna zseniálisan beletúrni (oké, konkrétan egy ember hajába, de abba nagyon), másrészt megfigyelhettük az újonnan kitalált girlfriend jeans egyik viselőjét. Aztán persze lassan mennünk kellett Anett busza miatt, de az élmény azért végigkísért, és további filozofálásra és emlékek felidézésére adott okot egy bundzsi hajú török személyéről. Hát mit ne mondjak, nem volt túl felemelő. Miután Anettet feldobtam a buszra (ne képzeld el), gondolkodtam, hogy visszamenjek-é körülnézni, de aztán valahogy sikerült olyan rezignált állapotba kerülni, hogy leszartam a banzájt és inkább maradtam a seggemen. Szóval az én augusztushuszadikám így sikerült. És a tiétek?

Megjöttem. Mármint most, konkrétan, asszem megérkeztem. Utálok szabadkozni, de nem fogom magyarázni, értsétek, na. És kellett ez az új dizájn. Nagyon közel érzem magamhoz, remélem, nektek is tetszik, bár ha nem, az se túlzottan zavar. Majd persze pofozgatom még egy kicsit, de mint sablonozás végére úgy általában, most is a nemlétezőm tele van, úgyhogy az apróságokkal majd ráérek holnap foglalkozni.

Amúgy fizikai valómban is megjöttem szombaton, a zenetábort egy szóval el tudom intézni: kurvajó. De komolyan, ilyet én még nem éltem, sok hülye zenész, valahol egy kicsit mind baromi bosszantó tud lenni, de mindet imádtam - az ismeretségi szintünkhöz mérten, természetesen. A koli jó volt, a társaság méginkább, kicsit hiányzik is minden és mindenki. Az ablakunkból nagyon szép volt a kilátás, az egyik csongrádi templom egy köpésre volt tőlünk, persze iszonyat hangos harangokkal, úgyhogy nemcsak a látványa, de a hangja is emlékezetessé tette. Visszasírom, nagyon. A zenekart, a kamarázást, a duózást, az egyéni órákat, a fel-alá mászkálást, mindent. Sorolhatnék kulcsszavakat, aranyköpéseket, de egyrészt senki sem értené, másrészt akinek jelent valamit, az tudja, ott volt, átélte. És ez így van jól, jövőre pedig ismét ott leszünk.

Egyébként mostanában elvagyok, próbálom lefoglalni magam, elterelni a gondolataimat a fájó pontoktól. Többé-kevésbé sikerül, és ezt is úgy tudom csak elmondani, hogy közben baromi hálás vagyok azoknak az embereknek, akik valamilyen formában mellettem voltak az utóbbi egy-két hétben. Amúgy meg nem tudom, mikor éreztem ilyet utoljára, de nagyon nem akarom, hogy vége legyen a nyárnak. Tartok a szeptembertől, úgy egyáltalán az ismét másféle életritmustól. Persze jó dolgok is jönnek majd az ősszel, de ez a nyár eléggé pótolhatatlanra és megismételhetetlenre sikerült.

Tényleg tudnék mesélni.

Csak mindig van egy 'csak'. Vagy az, hogy nem akarom újra felidézni a történteket, legalábbis nem itt és nem így, vagy az, hogy nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy meséljek róla. Mindig féltek valakit. Vagy másokat, vagy magamat, vagy az érzéseim szentségét. Mindig féltek valakit, ezért sokszor inkább csöndben maradok. De vajon lesz valaha olyan, hogy ezt megtanulom félretenni?

Nem tudom. Elintézhetném annyival, hogy nem történt semmi. De az van, hogy történt. Felkavar, foglalkoztat, az összes gondolatomat leköti. Várok, reménykedem, a fene se tudja, meddig még, de van egy olyan érzésem, hogy ennek működnie kell. Akárhogyan is.